Silent Night
[KevinPOV]
Amióta az eszemet tudom, soha sem szerettem a karácsonyokat. A karácsony nálunk azzal telt, hogy édesanyám leitta magát, és egész éjjel halott édesapám miatt sírt. Talán vele kellett volna lennem, talán támogatnom kellett volna őt. De nem tettem.
Idén már haza sem megyek karácsonyra. Nem láttam értelmét. Amúgy is, nem csak én vagyok az egyetlen, aki nem utazott haza a családjához. Nagy meglepetésemre, Kiseop is úgy tervezte, hogy a kollégiumban tölti az ünnepet. Megjegyzem ez meglepett, hiszen őt semmi sem akadályozta. Elmondása szerint viszont az apjának üzleti útra kell mennie, az anyja pedig nagyon vallásos, ezért nem ünnepli a karácsonyt. Így hát nem volt számára akkora nagy durranás, hogy bent marad a koleszba. Bevallom, én örültem ennek. Nem akartam egyedül karácsonyozni.
Mikor elérkezett az a bizonyos nap, reggel fél nyolckor arra keltem, hogy Kiseop nagyban káromkodik. Erre mikor felültem, az a látvány fogadott, hogy szobatársam épp egy hatalmas fenyőfát próbál beleállítani, egy kovácsoltvas talpba. Hogy ezeket honnan szerezte, fingom sem volt.
- Yah! Hyung, mi a frászt művelsz? - kérdeztem, ahogy kipattanva odarohantam hozzá, mielőtt magára döntötte volna az egészet.
- Nem látod? Épp origamizok. - jött a szarkasztikus válasz, mire én megforgatva a szemeimet, segítettem neki beleállítani a fenyőt a talpba. Mikor ezzel megvoltunk Kiseop-ra néztem, aki elpirulva kezdte dörzsölgetni a tarkóját.
- Az igazság az, hogy bár fát tudtam szerezni de... Semmilyen díszem nincs. - sóhajtotta. Na igen, ez eléggé nagy problémának bizonyult. Ettől függetlenül nem rontotta el a hangulatomat, hiszen Kiseop mégis csak felkelt, és felcipelt ide egy fát kora reggel. Nem állítom, hogy miattam tedte de... Valahogy mégis úgy éreztem, hogy így van. És ez nagyon boldoggá tett. Éppen ezért kellett valamit kurva gyorsan kitalálnom, hogy ne vesszen kárba a készülődés.
Így aztán egészen estig rohangáltunk fel-alá a kollégiumban, hogy valami díszítésszerűséget összeszedjünk. Mikor pedig végül teljes egészében megnézhettük a művünket, akaratom ellenére elsírtam magam.
A fa bűnronda volt. Semmi rendezettség, semmi elegancia, és mintha egy zoknit is láttam volna az egyik ágra akasztva. De nekem tetszett. Tetszett, mert együtt díszítettük ki Kiseop-pal. Tetszett, mert ez volt az első olyan karácsonyfa, amit úgy díszítettem fel, hogy boldog voltam.
Kiseop együttérzően veregette meg a vállamat, miközben én megállíthatatlanul zokogtam.
- Izé... Tudom, hogy ocsmány, és olyan mintha leszarta volna egy rakat unikornis, de ha nem tetszik akár le is szedhetjük. Ne sírj emiatt! - mondta Kiseop, miközben a hátamat simogatta, én pedig akárhogy is erőlködtem, egy hang sem jött ki a torkomon.
Éppen ezért, jobb ötlet híján csak átkaroltam a nyakát, és szorosan öleltem, vállára döntve a fejemet, ami most ólomsúlyúnak tűnt. Kiseop először megmerevedett, de aztán éreztem, hogy ellazul és elmosolyodik, majd viszonozta az ölelésemet.
- Boldog karácsonyt, Kevin! - saját zokogásomtól alig hallottam a hangját, de sejtettem, hogy mit mondott.
Az az éjjel csodálatos volt. Egész este a fa előtt ültünk, és forrócsokit ittunk. Nem nagyon beszéltünk. A hangulat olyan meghitt, olyan tökéletes volt, hogy kár lett volna ezt fölösleges szavakkal elrontani.
Valamikor hajnalban aludhattunk el, a földön, egymás hegyén-hátán feküdve.
Hálás voltam, mert Kiseop olyan karácsonyt adott nekem, ami felül múlt minden ajándékot, és nem mellesleg olyan kincset kaptam tőle, ami a legeslegfontosabb dolgot jelentette a számomra: a barátságát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése